FEKETE-KÖRÖS VÖLGYE

"S a béli hegyek rőt bíbora, ha fölragyogott kék időben, azt véltem: egy sereg angyal jött át Erdélyből, s én virág haranggal üdvözlöm őket elmenőben...."

Fekete-Körös völgye: a Fekete-Körös mellékének a Bihar-hegységtől az Alföldig
terjedő szakasza, amely magában foglalja a Belényesi-medencét is. Magyarlakta
falvai Belényes közelében (Köröstárkány, Kisnyégerfalva, Várasfenes,
Körösjánosfalva, Belényessonkolyos, Belényesújlak, Magyarremete) és a folyó
Alföldre ömlésénél fekszenek (Gyanta, Kisháza, Tenke, Tenkeszéplak,
Bélfenyér). A Fekete-Körös völgyének magyarsága a kora Árpád-korban
telepedett meg. Faluit a folyó közelében építette föl. A török hódoltság idején,
különösen Várad eleste után (1660) sokat szenvedett és megritkult. A Belényes
környéki falvak a 17. sz. végén bekövetkezett nyelvi elszigeteltség
következtében archaikus népi kultúrát és nyelvjárást őriztek meg, mely részben
a régi Alföldhöz, részben pedig Ny- és DNy-Erdély magyarságához kapcsolja
őket. A Fekete-Körös völgye tájegységként első néprajzi kutatója, Györffy István
tanulmánysorozata óta szerepel a magyar néprajzi irodalomban.

BELÉNYES

Belényes első említése az Árpád-kor végére tehető, amikor bányajogot kapott. A pápai tizedlajstrom 1332-1337 között jelentős adományokat jegyez fel a város két papja részére. Később a váradi püspök birtoka lett, ennek köszönhetően sok kiváltsággal rendelkezett.
Vitéz János püspök Belényes lakosainak különleges szabadságjogokat adott, ezek között szabad bíró- és esküdtválasztási jogot és hiteles pecsétet, amelyen Szent László király mellképe és a Sigillum Oppidi Belenes körirat volt. E kiváltságokat a következő püspökök is megerősítették és még bővítették is. Vitéz János idejében a település lakosai már szőlőműveléssel is foglalkoztak.
A város főleg bányaváros volt egészen az ipar fejlődéséig. Később a váradi püspökség kezébe került, majd a váradi görög katolikus román püspökségé lett.

Belényes sok szenvedést élt meg a török időkben. A várost többször lerombolták és feldúlták. A kuruc időkben megerősített várkastéllyal rendelkezett. A város a Fekete-Körös mellett helyezkedik el, részben ártéren, részben teraszon, részben hegyoldalon. Belényes központi piactérrel rendelkezik, ahol heti vásárok zajlanak. A lakosság összetétele sokat változott az évszázadok során, sok család eltűnt, és újak érkeztek.

Az román lakosság aránya folyamatosan növekedett, míg a magyar részarány csökkent. A lakosság többsége ma már román, és a várost a görögkeleti és görög katolikus egyházak erősen képviselik. A magyar és református közösség viszont kisebbségben van.
            Iskolái között kimagasló helyet foglal el az 1828-ban, Samuil Vulcan  által létrehozott kollégium. Az intézmény napjainkban is alapítója nevét viseli.
            1940 és 1944 között, Észak-Erdély Magyarországhoz való visszacsatolásakor (amely a várost román közigazgatásban hagyta), Belényes a romániai Bihar megye székhelye volt.
            2003-ban kapott municípiumi rangot.

(A képek Györffy István 1911-es gyűjtésének állítanak emléket és a Budapesti Néprajzi Múzeum tulajdonába tartoznak)

Idővonal:

  • 1263 Első írásos említés Benenus néven
  • XII. század végén Jelentős hely volt; gazdag vas-, érc és ezüstbányákkal.
  • 1598-1660 Feldúlják a törökök
  • 1665 Behódol a törököknek
  • 1682 Rácok pusztítják el, akiket Thököly szétver

Benenus 1291; Belenus, Belynes, Belenjes 

Belényesről az Árpád-kor vége felé hallunk először, mikor bányajogot nyer. Mint egy nagy uradalom középpontja már ekkor jelentősebb hely volt. A pápai tizedlajstrom 1332-1337 közt jelentékeny adományt jegyez fel a város két papja adományaképpen. 

A váradi püspök birtoka lévén, sok kiváltságot kapott, s századokon át a völgy súlypontja Belényesen volt. Rézbánya vidéki bányái sok lakost csalogattak ide, s míg Rézbánya nem önállósította magát, Belényes főleg bányaváros volt. Ezután az ipar kezdett nagymértékben fejlődni, s maradt a nép foglalkozása a legújabb időkig. 

A váradi püspökség pusztulása után mintegy száz évig az erdélyi fejedelmek kezén volt s ekkor már felvette a protestáns vallást. Később ismét visszakerült a püspökség birtokába, de egy évszázad múltán megint gazdát cserélt, a váradi görög katolikus oláh püspökség lett minden tartozékával együtt. Belényes a török világban sokat szenvedett. 1598-ban a török feldúlja, de 1600-ban már talpon áll. 1619-ben a török ismét itt pusztít, majd 1660-ban megint; 1665-ben a töröknek behódol. 1682-ben a rácok pusztítják el, akiket azonban a város alatt Thököly szétver. A kuruc világban megerősített várkastélya volt. 

Belényes a Fekete-Körös mellett részben az ártér szintjén, részben a legalsó teraszon, részben a hegyoldalon fekszik. A vajdafalvi (Vajdafalváról, melyet most Nyimesdre változtattak) patak keresztülmegy a városon, mely egyébként közlekedő utak csomópontja. Majdnem minden utcája községi vagy megyei út- ban folytatódik. Közepén nagy négyszögletes piactér van, melyen minden csütörtökön egy alföldi országos vásárral vetekedő népes hetivásár szokott lenni, ahol az egész. Felsővölgy találkozik ilyenkor egymással. Belényes egészen a XVII. század közepéig magyar volt, 1600-ban a következő családok lakták: 

Baksa egy, Balás kettő, Bárdos egy, Begrés egy, Beke egy, Benkő* három, Berze egy, Boldi egy, Borbély kettő, Burján egy, Csapos kettő, Csenke egy, Csősz egy, Demeter kettő, Detri egy, Dienes kettő, Fazekas három, Fenesi egy, Fodor egy, Gál kettő, Gercze kettő, Gieb egy, Hegedűs egy, Horváth kettő, Ignát egy, Ijjártó egy, Ispán egy, Jakab egy, Kalmár egy, Kapta egy, Károly egy, Kasza egy, Király kettő, Kis négy, Kocsis egy, Kóhi egy, Kömpe kettő, Komptor egy, Kondorosi kettő, Kóródi kettő, Korsós egy, Koszta kettő, Kovács négy, Kovácsi egy, Literátus tizenegy, Magyar egy, Meliczei egy, Miklós egy, Molnár egy, Móricz három, Móriczi egy, Nemes egy, Nyerges egy, Oláh kettő, Osvald kettő, Örvös Ötvös egy, egy, Padicz egy, Pap öt, Peczei egy, Piczás egy, Rab egy, Rácz egy, Rózsa egy, Sándor egy, Sánta egy, Sinka kettő, Sisinaczki egy, Somogyi egy, Surna egy, Szabó kilenc, Szarka hat, Szász kettő, Szombati egy, Szőcsi tíz, Tarján egy, Tordai egy, Török egy, Vajda kettő, Varga tíz, Vas egy, Vincze kettő, Zöld egy. 

Amint a nevekből láthatjuk, a nyolcvanhárom családnév között alig van öt oláh. E családok legnagyobbrészt eltűntek Belényesről, a régi nevek közül ma csak húszat találunk meg, s a kontinuitás sem mutatható ki minden esetben. 1870-ben Belényesben 624 család van, 1910-ben pedig 730. Olyan családot, amely 1870-ben is, 1910-ben is itt él, száznegyvenet találunk, 1870-ben még megvolt, de azóta eltűnt 298 család, 1870-ben még nincs itt, azután jön 374 család; negyven év alatt tehát Belényes lakosságának fele kicserélődött! Mivel Belényes iparosváros volt mindig, s mint tudjuk, az ilyeneknek a lakossága folyton változik, ezen nem lehet csodálkoznunk. A bányák pusztulásával és az oláhok felette gyors szaporodásával vele járt az általános elszegényedés, ami miatt aztán a magyar iparoselem kihúzódott s helyébe oláh szegénység s a kulturális központot kereső oláh intelligencia tódult. Oláhvá lett magyar igen kevés van Belényesen. Területileg csak a belsőségeken vesztettünk, Belényes határára azonban már régen rátették a kezüket a tárkányi magyarok, úgyhogy Belényes város lakosságának alig van valami szántóföldje. 

A város lakosságából oláh 1600-ban 6%, 1715-ben 4%, 1720-ban már 13%, 1770-ben 30%, tehát majdnem egyharmada a lakosságnak. Ez idő tájt sok református elkatolizáltak és sok, régebben református családot találunk oláh keresztnevekkel, mint pl. Szabó Jovul, Markos Flora, Fenesi Tógyer, Nemes Pántye, Hajdú Irimie, Sebesi Prekup, Veres Tógyer, Molnár Lup stb. 1828-ban számuk már 42%, 1910-ben 46,5%. Magyarul tud 85%. 1600-ban még az egész város református volt, a római katolikus egyház a XVII. század végén kezdett újjászervezkedni. Ma már a régi református népességből csak 19% maradt. A római katolikusok száma 16%. A XVIII. század elején kezd az oláhság beszivárogni, s ma már a lakosság 27%-a görögkeleti, jóllehet a XVIII. század vége óta a görög katolikus egyház onnan toborozza a híveit, akiknek aránya ma 23%. A magyarság csökkenését pótolja a legújabban behúzódó s máris 15%-ra rúgó zsidóság. 

1704-ben öt darab szántóföldje volt, összesen hatvankét köblös. Ebből egy ötköblöset az udvarbírák fogtak a községéből, mely ekkor ugar volt. A községnek csak egy húszköblös földje volt őszi búzával vetve, három darab: egy húsz-, egy tizenkét és egy ötköblös szintén ugar volt. Három rétjük is volt, ezeken öszszesen hatvanhat szekér széna termett. 1720-ban a határ két mezőben van s háromszor szántják. 

Határuk beosztásáról az 1770. évi urbáriumban ezt vallják: „A szántóföldjeink két fordulóban vannak, és a trágyázást az olyan esztendőben, midőn szántani akarjuk, megkívánják, különben kétszeres búzát teremnek, azokat is kerteléssel tartani kénteleníttetünk. Legelő igen kevés, csak amely fordulót egy esztendőben nyomásba hagyunk, azon marháinkat járatjuk. 

(Forrás: Györffy István: A Fekete-Körös völgyi magyarság. Budapest: Európa kiadó, 1986. 45-48 p.)

Belényessonkolyos

Sonkolyoson (Belényessonkolyos) a méhtenyésztés hagyományosan fontos volt, éppen ezért a község neve a méhészetben használt kifejezésről, a sonkolyról kapta a nevét. Első említése 1422-ben történt, mint magyar község. A reformáció idején a többi községgel együtt reformátussá vált.

A község a Fekete-Körös szurdokának belső végén, a Pontoskő nevű, sátor alakú hegy alatt fekszik. A terület észak-déli irányú, és a Körös folyó felé lejtős. A községet a sonkolyosi Nagy-patak szeli át.

Az ősi magyar családok közül sok eltűnt vagy elköltözött, a megmaradtak közül a Petrikó és Kovács családok voltak fellelhetőek a legnagyobb számban. A románság aránya folyamatosan nőtt, míg napjainkra a több mint 900 fős lakosságból a magyarság száma csak a 150 főt éri el.

(A képek Györffy István 1911-es gyűjtésének állítanak emléket és a Budapesti Néprajzi Múzeum tulajdonába tartoznak)

Idővonal:

  • 1422 Első említés mint magyar község
  • 1554 – 1558 Izabella királyné megerősíti kiváltságait
  • 1786-ig Belényesújlak filiája, majd önálló anyaegyház
  • 1704 – 1720 között Telepednek le a Szakács nemzetség ősei
  • 1720 – 1770 között Telepednek le a Samu és Mérai családok ősei
  • 1828 További magyar családok érkeznek a községbe
  • 1910 A lakosság 51%-a magyar, 39% román, 10% pedig roma

Sonkolos 1422 

Mint annyi más községe Bihar vármegyének, ez is méhtenyésztéssel foglalkozott s nevét a sonkolytól vette. 1422-ben mint magyar községet említi Scolari püspök. 1552-ben tizennégy telke van, 1554-ben és 1558-ban kiváltságait megerősíti Izabella királyné.* A reformációra a többi községgel együtt tért. 1786-ig Belényesújlak filiája volt, attól kezdve anyaegyház. Lakói hajdan híres fazekasok voltak. 

Belényessonkolyos a Fekete-Körös szurdokának belső végénél, a Pontoskőnek nevezett sátor alakú bérccel szemben, a Fekete-Körös jobb oldalán fekszik. Fekvése nagyjából olyan, mint Jánosfalváé, de a felszínt vizektől vájt, észak-déli irányú s a Körös felé lejtősödő igen alacsony hegynyúlványok hullámossá teszik. A községen keresztül folyik a sonkolyosi Nagy- patak. Sonkolyosnak egy főutcája, három mellékutcája és több sikátora van. Az utcák nevei: Oláh utca, Burgundia, Sikátor, Alszeg, Felszeg, Cigány utca, Oláh, Olak, Magura. Sajnos a község települését nem tudjuk bemutatni, mert a kataszteri térkép megszerzésére irányuló minden törekvésünk hiábavalónak bizonyult. 

Belényessonkolyos ősi magyar családjai közül sok kihalt és elköltözött, s a megmaradtak is fogynak, vagy lassan szaporodnak. A ma élők közül ősi és egykor legnépesebb nemzetség volt a Petrikó, mely kétszáz év alatt kétszer fogyott le és szaporodott meg újra. Ősi és népes volt a Kovács nemzetség is, de most a kihaláshoz közeledik, éppúgy, mint az ősi Birta család. A többi ma is élő magyar család mind újabb eredetű. 1704 és 1720 közt jön be a Szakács nemzetség őse, majd 1720 és 1770 közt a Samu, Mérai családok őse. A fel nem sorolt magyar családok 1828 óta szállingóztak be. Belényessonkolyos oláhságának van egy ősi családja, a Budó,* melynek első őse már 1704-ben is itt van. 1770-ben jön egyszerre a Flora nemzetség öt taggal, de mai napig inkább fogyott, mint szaporodott, ekkor jön a Grozák, Móczok első őse is. 1770-1828 közt húzódnak be a Borz, Dumitrás, Popa, Puje családok, a fel nem soroltak meg még későbben. 

Belényessonkolyosnak az ősi családokon kívül sok átmenő családja is volt az utóbbi két évszázad alatt, de ezek egy-két generáció múlva vagy még hamarabb is, ahogy jöttek, el is mentek vagy kihaltak. Az oláhság aránya Sonkolyoson 1704-ben 4%, 1720-ban 20%, 1770-ben 39%; mint a többi magyar falukban, úgy itt is ekkor történnek az oláh betelepítések. 1828-ban már 52,5%-ra rúgnak, tehát a magyarság kisebbségben maradt. Azóta azonban a magyarság ismét felülkerekedett, mert 1910-ben az oláhság már csak 39%, mint 1770-ben. A többi 61% azonban nem mind magyar, hanem 10% cigány is van közte. A lakosságnak 61%- tud magyarul. Vallás szerint református 47%, római katolikus 2%, izraelita 1%, egyéb 1%, görög katolikus 49%. Görögkeleti nincs. 

Belényessonkolyos agrogeológiai viszonyai megegyeznek Tárkányéval. A határ beosztását térkép híján nem ismerjük, csak a legelők, rétek, szántóföldek neveit sorolhatjuk fel: 

Köszörüs, Nyomás, Sások, Ferenc-rét, Borjuskert, Buligászka, Gáriti, Oszalvány, Görbe, Balla-rét, Bodzafás, Palkó-rét, Porondok, Fehérkutak, Szilfáramenő, Füzes, Kiság, Nagyág, Kiskert, Középláb, Malomhát, Malomvölgye, Nyilas, Zsungec, Gátvég, Csucsászka, Mozsár, Rákos, Kusom, Rét, Elető, Kis- ház, Irtás, Horgas, Huta. 

A Ferenc-, Balla-, Palkó-rét nevek a még 1704 előtt kiveszett, bizonyára első foglaló családok emlékét őrzik; a Nyilas és Nyomás nevek az egykori földközösségről és nyomásos rendszerről tanúskodnak. 

Ma Sonkolyos határából nem termő 3%, erdő 72%, legelő 7%, rét 4%, szántó 13%, kert 0,21%, szőlő 0,09%. 

(Forrás: Györffy István: A Fekete-Körös völgyi magyarság. Budapest: Európa kiadó, 1986. 71-73 p.)

Belényesújlak

Belényesújlak egy régi település, mely a középkorban már létezett, és református templomával hosszú történelemre tekint vissza. A falu a Fekete-Körös mellett terül el, nagyobbrészt teraszon fekszik, és domboldalon.

A románok lassú beszivárgása az 1800-as évek közepén kezdődött, és a település magasabb részein telepedtek le. A magyar lakosság hosszú időn keresztül aprózódott. Az ősi magyar nemzetségek közé tartoznak a Balog, Benedek, Bányász és Gergely, míg mások később érkeztek a településre.

A románoknak esetében a régebbi nemzetségek a következőek: Herman, Borz, Plastyin és Tánkis nemzetségek.

A lakosság nagy része református vallású, és a magyar nyelvet beszéli. A település határában erdő, legelő, rét és szántóföld is szép arányban megtalálható, így sokféle mezőgazdasági tevékenység folyik a területen.

(A képek Györffy István 1911-es gyűjtésének állítanak emléket és a Budapesti Néprajzi Múzeum tulajdonába tartoznak)

Idővonal:

  • 1442 Belényesújlak először szerepel a pápai tizedlajstromokban
  • XVI. század A reformáció idején a község alesperességgel rendelkezik, kilenc plébániával
  • 1655 A debreceni zsinat során Keserűi Jánost rendelik papnak Belényesújlakra
  • 1704 Egyetlen román sem lakik Belényesújlakon
  • 1772 Az urbáriumban a magyarok „ruptura fizető taxásokként”, a románok pedig „házzal bíró örökös jobbágy zsellérek” között vannak összeírva
  • 1828 A románok aránya már 34%

Vylok, Uylok 1332-1337; Wylak 1422; Uylak 1552; Keresújlak 1655 

Belényesújlak nevével először a pápai tizedlajstromokban találkozunk. 1442-ben már mint magyar község említtetik. Régóta egyházas hely, már a középkorban is fennáll mai református temploma hajójának nyugati része. A XVI. században alesperesség volt, melyhez kilenc plébánia tartozott. A többi magyar községgel együtt veszi fel a reformációt. A debreceni zsinat 1655-ben Keresújlakra Keserűi Jánost rendeli papnak. Valószínű, hogy később oláhok is lakták, vagy oláh református filiái lehettek, mert 1676-ban a zilahi közzsinat Harsányi István oláh református papjelöltet ordinálja Belényesújlakra,* 1715-ben azonban nincs oláh Belényesújlakon. 

Belényesújlak a Fekete-Körös szurdokának belső végénél, a Körös egyik ága mellett, nagyobbrészt teraszon fekszik. A községet a Gyepűpatakáról (Preszáka) jövő Lok-patak* kettévágja. A széplaki országút, mely Biharpoklosnál* szakad ki a belényes-nagyváradi országútból, Belényesújlak alsó végénél megy át a Körös bal partjára, így ezt a végét kell a község legkorábban megült részének tartanunk. Az országútra körülbelül derékszög alatt hajlik a község főutcája, a Nagy utca, ezért nem út menti, hanem útféli községnek mondhatnók. A Nagy utca felfelé folyton emelkedik, végre egy domb előtt kettéágazik. E dombon fekszik a falu régi kötemploma, a paplak s ennek kertje, a községháza, a jegyzői lak. Valószínűleg régen valami térség lehetett itt s ezt a községháza később foglalta el. A Nagy utcáról két oldalsikátor vezet a Fekete-Körös malomárkához; hogy ezek később keletkeztek, kevésbé megfelelő térszíni fekvésükből lehet rá következtetni. Jellemző itt is, hogy a Lok-patak az udvarok lábján van, pedig ennek völgyét használták fel közlekedő útnak. Az egyik oldalsikátor, mely a református iskolánál kezdődik, eredetileg egy oldalán, a patak felől volt megülve, a másik oldalt a Balla nemzetségnek a sikátorral párhuzamosan húzódó, legszélső telkéből osztották el. Szintén újabb megült helyek lehetnek az országút mellékén, a víz közt és mellett levő, egymással szorosan öszsze nem függő telekcsoportok, melyek azt mutatják, hogy a terjeszkedő magyarság kevésbé félt az árvíztől, mint a hegyoldaltól. 

Az oláhok, akiknek lassú beszivárgása 1715 után kezdődött, mint mindenütt, itt is a község feletti magasabb helyeket szállották meg. Ők folytatták a magyarság által kiépített Nagy utca egyik sorát, de ezzel egyidejűleg a nyugati oldalon két oldalsikátort is vezettek. A telkek egyformasága az oláhoknál valamelyes beltelekegységet árul el, valamint azt is gyaníttatja, hogy a telkek nem hosszú idő alatti osztozkodás, hanem egyszerre való osztás útján keletkeztek. 

Valóban, az 1772. évi urbáriumban a magyarok azt vallják, hogy „ruptura fizető taxások, nem pedig örökös jobbágyok”, az oláhok ellenben mint „házzal bíró örökös jobbágy zsellérek” vannak összeírva. Szabad költözködésüket azonban senki sem akadályozta, amit az is igazol, hogy az akkor összeírt oláh családok jelentékeny része elszéledt s helyette más jött, ellenben a magyarok megmaradtak. 

A magyarságnál beltelekegység nem volt, s beltelkei sokszázados osztozás útján aprózódtak el, azonban az eredeti telkek az osztási vonalak menetéből felismerhetők. Legtöbb helyet foglalt el az ősi Balog nemzetség, melynek főfészke a Nagy utca hegy felőli oldala volt s a templomtól nyugatra eső tájak. 1720-ban csak három tagja van, de 1770-ben már nyolc. Ekkor szállhatja meg a szaporodással járó terjeszkedés miatt a község déli részén levő szétszórt telkeket. 

Legnépesebb ma az ősi Balla nemzetség, mely a Nagy utca Körös felőli oldalára telepedett. 1770-ben még csak három családja van, 1828-ban tizenkettő, ma pedig már negyvenhárom. Mivel e nemzetség csak az újabb időben indult élénk szaporodásnak, az ősi telkeken el nem férő felesleg a magyarok második, felső sikátorában kapott helyet. 

A Bálint nemzetség ma szintén népes, harminc családja van, azonban nem ősi. 1770-ben tűnik fel először négy családdal, azonban ezek közül három a zsellérek közt van összeírva, éppen ezért mint újabb és szegényebb nemzetségnek ősi telke nincs is, hanem imitt-amott elszórva találjuk őket újabban vett apró telkeiken. 

Ugyanezt mondhatjuk a következő huszonkét családú Simon nemzetségről is, mely 1770-ben tűnik fel először egy családdal, mely ugyan nem zsellér, de azért ősi telke nincs, hanem úgy lakik, mint a Bálint nemzetség. A Szabó nemzetség 1770-ben egyszerre öt családdal tűnik fel a faluban, ezek Bélfenyérről a katolizálás elől menekültek ide,* s a község déli végére települtek. 

A kisebb magyar nemzetségekből csak a Benedek, Bányász és Gergely ősi eredetű, a Márton, Molnár, Lőrincz 1704-1720 közt jött a többi magyar falvakból. Az ősi eredetű kisebb magyar nemzetségek közül a Benedek 1704-ben háromtagú volt, de aztán egészen a múlt század derekáig egy-két tagban folytatódott s csak a legújabb időben kezd megint szaporodni. A Gergely nemzetség is 1704-ben egytagú s csak leg- újabban indul szaporodásnak. Mivel sokáig egytagúak voltak, ősi települőhelyük nem mutatható ki. Bizonyára az 1772. évi zsellér Benedek és Gergely leszármazottjai. 

A Bányász család 1600-ban Rézbányán lakik, de onnan eltűnik, s 1704-ben már Belényesújlakon találkozunk vele. 

Hasonlóképpen bányász volt a ma legnagyobb oláh nemzetség, a Herman őse is. A XVIII. század közepe táján Rézbányára római katolikus vallású, német bányászokat hoztak, kiknek egy része elszéledt, mert a bánya rosszul ment. Így került az eloláhosodott német Herman nemzetség Belényesújlakra 1772-1828 közt. Tömegesen jött, mert 1770-ben még híre sincs Újlakon, de 1828-ban már tizenkét családja van. Az összes oláh telkeknek mintegy a fele a kezükön van, részükre, úgy látszik, a Nagy utcának a magyarokon túli része hegyoldali felét jelölték ki s osztották fel. Az eredetileg római katolikus család eloláhosodása már a betelepülés ideje előtt megtörtént. Velük egy időben jött be a Plastyin nemzetség is, de csak egy taggal, s csak a legújabb időben indult gyors szaporodásnak, ezért nincs is régebbi telke. Ugyanekkor jön be a Tánkis család is, mely szintén csak újabban kezd szaporodni. 

Az oláhoknak nagyobb és régibb nemzetsége a Borz, mely ma tizenhat családot számlál. 17704-1720 közt jött be. Az oláh Nagy utca Körös felőli oldalát ülte meg, amikor még a másik oldal nem volt megszállva. A később jövő oláh családok a Borzoktól északra vagy délre települtek, az apróbbak pedig be is ékelődtek. 

1704-ben még egyetlen oláh sincs Belényesújlakon, de már 1720-ban 12,5%, 1772-ben 27%, 1828-ban 34%, 1910-ben 28%. Belényesújlak tehát a visszamagyarosodás útján van. A lakosság 80%-a tud magyarul. Vallásra nézve 70% református, 0,5% római katolikus, 1% izraelita, 27% görög katolikus, 1% görögkeleti, egyéb 0,5%. 

Belényesújlak belsősége sík fekvésű, majd szelíd emelkedésű, zöldség- és gyümölcstermesztésre előnyös; ahol emelkedettebb és szárazabb, a fűnövényzet apró, de a gyümölcsfa itt is szépen díszlik. A felső talaj barnás színű, kemény kötött agyag, az altalaj is ilyen, csak valamivel világosabb. 

A szántóföld felső talaja barnássárga, világosabb sárga, olykor szürkésfakó, kemény kötött agyag, mely sok helyen kavicsos és kőtörmelékes. Ugyanilyen az altalaj is. A rét, ahol lapályos fekvésű, vizenyősségre hajló, ennélfogva káka és sás is előfordul rajta. Kétszer kaszálható. A felső talaj barnás, az alsó világosabb, ott sásos, kákás, forrásos, ingoványos; kevés, de jó füvet terem. Itt úgy az alsó, mint a felső talaj barnás színű, mocsaras. 

A magasabb hegyoldalakon levő rétek szárazak, apró, de sűrű füvet teremnek s egyszer kaszálhatók. Felső talajuk világosabb barnássárga, itt-ott kőtörmelékes, az alsó talaj sárga vagy szürkésfakó színű s szintén kőtörmelékes. Ehhez hasonló a szőlők talaja is, melyek déli és délkeleti irányban szintén magas hegyi fekvésűek. A szőlők földje kötörmelékes, ritka tőkeállományú és savanyú bort terem. A legelők talaja olyan, mint a réteké, de úgy a magas hegyi, mint a síksági rétek apró ritka és sovány füvet teremnek. 

1704-ben a szántóföldeket három fordulóban használták. Egyikben őszi, másikban tavaszi vetés volt, a harmadik ugarnak maradt. Az 1772. évi urbárium szerint a szántóföld ,,a laposabb helyeken kevesebb trágyázással is ad tiszta búzát, tengerit. A magasabb helyeken pedig bővebb trágyázással kétszeres búzát és zabot. Ezen földeket egy fordulóban minden esztendőben élni szoktuk. Munkája négy-hat ökörrel történik. Jobb gazdának húsz holdja van, ennek nagyobbikába másfél pozsonyi mérőt, a másik rövidebbe és keskenyebbe tizennyolc pozsonyi mérőt vethet”. 

Belényesújlak határából nem termő terület 8%, erdő 36%, legelő 23%, rét 2%, kert 1%, szántóföld 29%. 

(Forrás: Györffy István: A Fekete-Körös völgyi magyarság. Budapest: Európa kiadó, 1986. 73-78 p.)

Kisnyégerfalva

Az 1422-es oklevél szerint már akkor magyar település volt. 1552-ben 11, 1554-ben 10, 1555-ben pedig 122 háza volt. 1614-től református közösség.

Az idők során lakosságának számát ragályos betegség tizedelte meg. Ma a terület sík, az ártérben fekszik, tipikus útféli falu. Egyetlen utcája van, ahol a református templom áll. Az ősi családok (Tenkő, Boldi, Hincz, Izsák, Antal) létszáma csökkent az évszázadok során. A falu határában sok apró terület található, ahol szántóföldet osztottak. Az 1770 utáni osztásra nyilvánvaló utalások vannak. A románok száma az idők során növekedett, 1911-ben  a lakosság 25%-át teszik ki. Vallásilag 55% református, 41% görög katolikus. A határ nagy része szántóföld. 1876-os térkép szerint kilenc dűlőre oszlik. A parcellák száma általában 18-22 között mozog, de leggyakrabban 20 parcella van egy birtokon. Az urasági föld nincs ebben a számlálásban. Az 1828-as urbárium alapján a jobbágyok szabadon használhatták földjeiket, vetettek rozsot, tengerit és kevés zabot. A határban lévő legelőket az úrbéres közösség használta. Szőlő, kert és erdő akkoriban nem volt a területen.
Az első világháborút követően, 1919. április 19-én Kisnyégerfalván a helyi magyar nemzetiségű lakosság védtelen maradt, és a helyi román kisebbség, kihasználva erőfölényét, a falu főterén előre kitervelten géppuskákkal lemészárolt 17 magyar nemzetiségű időst és fiatalt. Emléküket a templom előtti emlékmű őrzi, mellyel az I. és II. Világhábórú áldozataira is emlékeznek az itt élők.

(A képek Györffy István 1911-es gyűjtésének állítanak emléket és a Budapesti Néprajzi Múzeum tulajdonába tartoznak)

Idővonal:

  • 1422 Első említés Kisnyégerfalváról Scolari András püspök levelében
  • 1552 11 telekkel rendelkezik Kisnyégerfalva
  • 1555 122 telek van a településen
  • 1614 A lakosság református vallásúvá válik
  • 1715 – 1720 Bevándorló családok érkeznek, mint például a Bunta család Tárkányból
  • 1720 – 1770 Újabb családok érkeznek, mint a Balaskó és a Sós családok
  • 1770 – 1828 A Csapó család érkezik Jánosfalváról
  • 1828 Több tárkányi magyar család is megtelepedik Kisnyégerfalván
  • 1876 A határt kilenc dűlőre osztják, mint például Felsőfőhold, Melegvíz, Vízközrét stb
  • 1878 Úrbéri rendezés során a volt úrbéres közösség számára hetvenhét hold legelőt különítenek el a határ négy részében
  • 1910 A lakosság 44%-a román, és a magyarok és románok együtt élnek a településen.

Negerfalva 1422; Negherfalva 1552 

Kisnyégerfalva, másként Feketefalva nevét a község alatt a Fekete-Körösbe szakadó Fekete-pataktól vette. 1422-ben már mint magyar községet említi Scolari András püspök levele.* 1552-ben tizenegy, 1554-ben tíz, 1555-ben százhuszonkét telke van. 1614-ben már református vallású.* Századokon át a legszorosabb viszonyban volt Tárkánnyal, s ma is a tárkányi református egyház filiája. Valamikor népesebb volt, de Tárkánnyal egy időben itt is nagyon megtizedelte a ragályos betegség a lakosságot. 

Kisnyégerfalva az egyetlen Fekete Körös völgyi magyar község, melynek egész határa síkság, és a község is nem teraszon, hanem az ártéren fekszik. Köröstárkánnyal híd köti össze. A belényes-vaskóhi országút Kisnyégerfalva főutcája végénél halad el s a főutca az országútra merőleges, ezért típusos útféli községnek mondható. Egyetlen utcája van, mely a református templomnál meggörbül, s a Tárkány felőli oldal itt kissé megnyílik. Ezen a sikátoron közlekednek Tárkány felé. A sikátor és a Körös vize között vízimalom és kovácsműhely van. A főutca déli végêt ma is becsukható, egyszárnyú mezőkapu zárja el, északi végéről a kapu már eltűnt. Református temploma a község egykori központjában, az utca közepén, az ősi templom romjain épült; az oláh templom a községet keresztülszelő kis patak partján van, mely patakocska egykor a falu végét jelezte. 

Kisnyégerfalva ősi települése igen nagy változásokon ment keresztül, úgyhogy ma már alig lehet felismerni. Az ősi családok ugyan nem vesztek ki, de nagyon lefogytak, vagy pedig szerfölött keveset szaporodtak az utóbbi két évszázadban. Ősi családok a Tenkő, Boldi, Hincz, Izsák, Antal. A Tenkő nemzetség már 1600-ban is egyik legnépesebb nemzetsége volt Tárkánynak, de Nyégerfalvának is. A Boldi is ott van már 1600-ban Tárkányban. A Tenkő nemzetség ősi földje a keleti sor lehetett a református templomtól csaknem az országútig. 

A Boldiaké és Izsákoké a református templomtól délre eső terület, a Hinczeké a falu két vége. Az Antalok eltűntek ősi települőhelyükről, de nincs kizárva, hogy a magyar és oláh templom közti részt bírhatták hajdanában. 

Mivel a régi családok nehezen szaporodtak, ellenben sok átmenő és sok új család lakta meg Nyégerfalvát, az ősi telkek parcellái lassanként gazdát cseréltek. 1715-1720 közt jön be a Bonta család Tárkányból, 1720-1770 közt a Balaskó Remetéről, továbbá a Sós család; 1770-1828 közt a Csapó Jánosfalváról. 1828 óta nagy számmal jöttek át tárkányi magyarok. 

Kisnyégerfalva eredetileg tiszta magyar volt, s a később beszivárgó oláhok ma összekeveredve laknak a magyarokkal. Egészen 1720-ig nem találunk oláhot a faluban, mert a régi Hincz* nemzetség 1770-ig magyar volt s nagy része ekkor katolizáltatott és lett oláhvá, hasonlóképpen a Boldi család is. 1715-1720 közt jön be a Mandra, 1720-1770 közt a Kecz, Zsurzs, 1770-1828 közt a Zsurka család. A többi fel nem sorolt oláh család mind 1828 óta szivárgott be. 

Az oláhok száma 1720-ban 25%, 1770-ben már 50%, 1828-ban 37%, 1910-ben 44%. A lakosság 75%-a tud magyarul. Vallás szerint 55% református, 2% római katolikus, 41% görög katolikus, 2% görögkeleti vallású. 

Kisnyégerfalván a határ majdnem egészen szántóföld. Egy 1876-ból származó térkép a határt kilenc dűlőre osztja. Ezek: Felsőfőhold, Melegvíz, Vízközrét, Kertalja, Veresmező, Dinnyéskert, Alsómező, Nyárfák (Nagymező), Pisztrángos. 

A birtokrészletek száma rendes esetekben 18-22 között ingadozik, de legtöbb esetben húsz parcella van egy birtokos nevén. Ez azt mutatja, hogy a falu határában húsz helyen osztottak szántóföldet, éspedig egy mai dűlő nem egyszerre, hanem többször került osztás alá, aszerint, amint nagyobb volt vagy kisebb. Mivel az ősi családok parcellái az újabbakéval vegyesen vannak, s az ősi családoknak sincs több vagy kevesebb parcellájuk, mint az újabbaknak, bizonyos, hogy a falu lakossága földközösségben élt, s a közös földet nyilas osztással osztotta. Mivel az 1770-1828 közti családoknak egyforma birtokteste, nyila van, bizonyos, hogy az utolsó nyilas osztás 1770 után történt. Sajnos, a múlt század 70-es éveiből származó telekkönyvnél régebbi névlajstrommal nem rendelkezünk, csak az 1828. évi urbáriumot használhatjuk; az ebben összeírtak azonban 1870-ben mind egész nyíl tulajdonosok. A határ ma az utolsó nyilas osztás képét mutatja. Miután a parcellák egyéni tulajdonná váltak, gyorsan aprózódni kezdtek, ma már a nyolc-tíz négyszögöles parcella sem ritkaság. Nyégerfalva 1876. évi térképén 1710 parcella van. A község határából szántó 535 katasztrális hold, így az átlagos parcellanagyság 607 négyszögöl, mely még kisebb, ha az urasági földet nem vesszük figyelembe. 

Az 1828. évi urbárium szerint a jobbágyok földjeiket forduló nélkül szabadon használják, azoknak egyharmad részét ugarnak hagyják. Vetni kétszerest, rozsot és tengerit, továbbá kevés zabot szoktak. A szántóföldből egész nyila volt a görög katolikus plébániának. A református iskolának két szál földje volt, a görög katolikus iskolának, a református és görög katolikus egyházaknak egy-egy, a belsőségeket nem számítva. Földesúr a görög katolikus püspök, akinek ötvenöt magyar hold birtoka van egy tagban. Az úrbéri rendezéskor 1878-ban a határ négy részében hét darab legelőt különítettek el a volt úrbéres közösség részére, mely együttesen hetvenhét hold. 

Kisnyégerfalva határában szőlő, kert, erdő nincs. Nem termő terület 11%, legelő 11%, rét 10%, szántóföld 77%.

(Forrás: Györffy István: A Fekete-Körös völgyi magyarság. Budapest: Európa kiadó, 1986. 57-61 p.)

Körösjánosfalva

Körösjánosfalva egy magyar település, melyet 1422-ben alapítottak János nevű alapítójáról elnevezve. Később Ugray Györgyé volt. A reformációt a többi környékbeli faluval egyszerre vette fel.  

A település a Fekete-Körös bal partján fekszik, és eredetileg a Körös jobb partján helyezkedett el, de 1744-ben átköltöztek a magasabb bal partra. A község közlekedő úton keresztül érhető el. Főutcája mellett két igen be népesedett sikátora is van. A  református egyház ma is a Belényessonkolyosi egyház filiájaként működik. 

A településen több magyar nemzetség élt, köztük az Oláh, Kádár, Csapó és Borsi nemzetség. Az Oláhok eredetileg románok voltak, de a reformáció során magyarokká váltak. A településen a cigányok is megtelepedtek a temető környékén, mely részt napjainkra teljesen benépesítették. A román lakosság csak később, az 1770-es években jelenik meg a településen, és számuk egyre magasabb az idő múlásával. A lakosság többsége református vallású, de más vallások is képviseltetik magukat.
A település régi földművelési gyakorlata szerint szántóföldjeik két részre oszlanak, a Körös mellettiek gazdagabb termést hoznak, míg az ártéren kívül esők trágyázásra szorulnak, és sok esetben gyengébb termést hoznak.

(A képek Györffy István 1911-es gyűjtésének állítanak emléket és a Budapesti Néprajzi Múzeum tulajdonába tartoznak)

Idővonal:

  • 1422 Körösjánosfalva megalapítása János nevű alapítótól, mint magyar községet említik először
  • 1553 A településen tizenhét telek található
  • 1660 Ugray György birtoka a település
  • 1720 A románok még nincsenek jelen
  • 1744 A hagyomány szerint a település áttelepült a Körös bal partjára a korábbi jobb partjáról.
  • 1770 A lakosság 30%-a román
  • 1910 A lakosság 81%-a tudott magyarul

Janosfalwa 1422; Janwsfalwa 1552 

Nevét János nevű alapítójától vette, 1422-ben mint magyar község említtetik. 1553-ban tizenhét telke van. 1660-ban Ugray Györgyé volt. A reformációt a többi magyar falvakkal egyszerre vette fel. Régebben a fenesi, most a sonkolyosi református egyház filiája.

Körösjánosfalva a Fekete-Körös bal oldalán fekszik, éspedig részint a Körös-part szintjén, mely a Fenesi-hegyek legalsó terasza alatti szélen valamivel emelkedettebb. A hagyomány szerint „eredetileg a Körös jobb partján feküdt, de 1744-ben átjöttek a magasabb bal partra”.* A község nem esik megyei vagy országútba, csak községi közlekedő út visz rajta keresztül. Van egy főutcája, melyből a hegy felé két, a Körös felé egy sikátor visz. A főutcát nyugaton T alakúlag egy másik utca keresztezi, melynek egyik vége a temetők között a hegyre visz, másik vége a Köröshöz, illetőleg Belényessonkolyos felé. 

A községnek két utcája egy időben keletkezett, de a főutca nyugati vége a Viszuj sikátorától, illetőleg a Duhuj sikátorától kezdve újabb település eredménye. A község templomai a főutca házsorába esnek. A telkek lábvonalának egyenessége azt gyaníttatja, hogy eredetileg mérés útján osztódtak el a beltelkek. Hogy a hegy felől a vonal szabálytalanabb, annak az az oka, hogy itt igen meredek lejtővel a terasz kezdődik, melyet szántóföldnek használnak, éppúgy, mint a község nyugati oldalán. 

Templomok eredetileg nem voltak, a református egyház ma is Belényessonkolyos filiája, bár népesebb, mint a jánosfalvi görög katolikus oláh anyaegyház. 

Jánosfalva ősidőktől kezdve négy magyar nemzetségé volt, az Oláhé, Kádáré, Csapóé, Borsié. A Csapó újabban, a Borsi meg régebben kihalt. Egész 1715-ig nem lakik rajtuk kívül más a faluban. Az Oláh, mint neve is mutatja, eredetileg oláh volt s a reformáció magyarosította meg. Mivel az Oláh nemzetség népesebb volt, mint a többi együttvéve, a belső telkeknek is mintegy kétharmad részét foglalta el. Ősi települőhelye a református templomtól nyugatra terjedt s övé volt a főutcára keresztbe menő utca is. Ezen utca és a Hajnal utca közti területet a Kádárok bírták, alkalmasint a Hajnal utca és Viszuj sikátora közti rész volt a Csapó nemzetségé, melyet a nemzetség kihaltával magyar családok örököltek. Az oláhok a főutca folytatásába telepedtek, s két sikátor választotta el őket a magyaroktól. 

A cigányok mint későbbi jövevények a temető táján a hegyoldalra telepedtek, s viskóik ma is közterületen vannak az utca során kívül. 

Oláhok 1704-ben, sőt még 1720-ban sincsenek. 1770-ben tűnnek fel először, ekkor a lakosság 30%-át teszik, 1828-ban már 52%-át, 1910-ben azonban 34,5%-ra csökken a számuk. Ugyanekkor 8%. cigány is jelentkezik, s a lakosság 81%-a tud magyarul. A lakosság 56%-a református, 40% görög katolikus, 2% görögkeleti és 2% egyéb. 

A régi földművelésre vonatkozólag ezt mondja az 1770. évi urbárium Jánosfalváról: „Szántóföldjeink, akik vannak túl a vizen, két résziben jobbak, melyek tisztább búzát és tengerit teremni szoktak és egy esztendőben szántjuk, más esztendőben nyugasztaljuk. Szántóföldjeink két résziben soványabbak és a trágyázást megkívánják. A jobb gazdának egyik fordulóban vagyon tíz darab szántóföldje, más dűlőben is annyi, elvethet a nagyobbikában két pozsonyi mérőt, a többiben, mivel rövidebb és keskenyebb, tíz p. mérőt. Körösjánosfalva határából ma nem termő 7%, erdő 34%, legelő 20%, rét 1%, szántóföld 38%. 

(Forrás: Györffy István: A Fekete-Körös völgyi magyarság. Budapest: Európa kiadó, 1986. 67-70 p.)

Köröstárkány

Köröstárkány a térség legrégebbi települései közé tartozik. Neve, Tárkány török-tatár eredetű személynévből származik. Első említése a pápai tizedlajstromokban található. Scolari püspök 1422-ben írott levele is említi.. Régi temploma 1575-ben épült, majd 1600-ban reformátussá lett. Tárkány a XVII. században a fejedelmek tulajdonában volt, és több csapás is érte, például a pestis és a kolera. 

A község hagyományos foglalkozásai közé tartozott a fazekasság, kádárság, szőlőművelés és pálinkafőzés. Ma Tárkány a Fekete-Körös mellett, a part és a terasz szintjén fekszik. A régi szántóföldek dűlőnevekben őrzik az ősi elhelyezkedést, és a falu lakói szorgalmasak és összetartók. A tárkányiak földterjeszkedése a környéken is erős, és a belényesi határban már számos földjük van. A település napjainkban kimagasló helyet foglal el a különféle zöldségek termesztése terén.  

1919 Április 19-én sajnos Tárkány lakossága sem volt kivétel az atrocitások alól. A bevonuló román félkatonai alakulatok kirabolták a falut és összesen 91 tárkányit gyilkoltak meg. Az áldozatok között találni lehetett nőt, férfit, öreget, fiatalt, de még vakot és süketet is. Válogatás nélkül öldököltek. Volt, ahol egész családok tűntek el.  A mártírok emlékére 1999-ben a templom előtti téren emlékművet emeltek.

(A képek Györffy István 1911-es gyűjtésének állítanak emléket és a Budapesti Néprajzi Múzeum tulajdonába tartoznak)

Idővonal:

  • 1422 Scolari püspök levele említi a magyar községet először
  • 1478 Első említés a szőlőművelésről
  • 1575 Régi templom építése
  • 1600 A templár már református
  • 1660 Tárkány a fejedelemé
  • 1704 7 és fél portát tartanak számon.
  • 1738 Pestisjárvány 99 felnőttet pusztít el.
  • 1836 Kolerajárvány, 34 ember hal meg.
  • 1873 Kolerajárvány, 133 ember hal meg
  • 1645 Rákóczy György megerősíti a belényesi és belényesvidéki magyar fazekasok céh-artikulusait
    1919 Fekete Húsvét – Köröstárkányi vérengzés

Tarkand, Tharkan 1332-1337; Nagy Tárkány 1614* 

Tárkány neve valószínűleg török-tatár eredetű személynév.* Oláh neve Tărcaia. Tárkányhoz tartozott hajdan a XVII. században keletkezett Kistárkány (Tarkaicza, újabban Tárkányka) is. 

Legelőször a pápai tizedlajstromokban találkozunk a nevével. Említi Scolari püspök levele is 1422-ből mint magyar községet. 1478-ban már szőlőművelésről is van emlékezet.* Sorsa, mint a többi magyar falu, egy volt Belényesével. 

Régi temploma 1575-ben épült. 1600-ban már református. Valószínűleg a fejedelmek alatt erdélyi papok reformálták, mert az egyházi szokások ma is erdélyiek. 1660-ban Tárkány a fejedelemé, emlékét még most is őrzi az ún. Fejedelemerdő. Portáinak száma 1552-ben huszonkilenc, 1554-ben húsz, 1555-ben huszonhat, 1597-ben tizennyolc, 1599-ben harminchárom, 1600-ban huszonhárom, 1604-ben négy, 1605- ben négy, 1704-ben hét és fél, s ebben az évben harminckét család lakik rajta. 

Bár a XVI. század végén a töröknek hódolt, mégis Tárkányt nem pusztította az ellenség. De a lakosságot mindamellett sok csapás érte. 1738-ban a pestis fél év alatt kilencvenkilenc felnőttet vitt el, több mint felét a lakosságnak. Az 1836. évi kolerában harmincnégy, az 1873. éviben százharminchárom lélek pusztult el az anyakönyv adatai szerint. Ez években ugyanilyen arányú pusztuláson ment keresztül a többi község is. 

Tárkány ősi foglalkozásai voltak a fazekasság, kádárság, szőlőművelés és pálinkafőzés. 1645-ben a belényesi és belényesvidéki magyar fazekasok céhartikulusait Rákóczy György megerősíti.* Még 1704-ben is sok fazekas van Tárkányban. Ugyanekkor átlagokat* tartoznak készíteni Belényesre az uraságnak. Szőlőt sokat műveltek, 1770-ben a belényesi szőlők egy része már a kezükön van. Ugyanekkor már a pálinkafőzéssel is foglalkoznak,* s községi határozat 1788- ban, hogy „aki bort mér, cégérül az ablakban kancsót vagy palackot tartson in natura vagy festve”. 

Köröstárkány a Fekete-Körös mellett részben a part, részben a legalsó terasz szintjén fekszik. Főutcája községi közlekedő út, másik, a főutcával egyenrangú utcája a Tarkaiczai utca, mely a szomszédos Tarkaiczára vezet. Ez az utca még akkor volt jelentékeny közlekedő út, amikor Kistárkányon át a Béli-hegyeken keresztül élénk volt a közlekedés a Tárkány* völgyén Menyháza és Bél felé. Az utat Kistárkány fölött Béla-vár őrizte. A Tárkány vize az udvarok lábján folyik. Tárkány tehát út menti község útelágazással. E két utca sikátoraiból nőttek ki a többi utcák, ami a telkek menetéből jól látható. A Tárkány-pataktól délre eső terület későbbi három megülés eredménye. Először a főutcát folytatták a nyugat felé kiszakadó sikátorig. Majd a telkek lábját s a sikátort szállották meg. A sikátor külső oldalán pár oláh cigány lakott, aki ma már teljesen megmagyarosodott. Végül két kis telek van a patak partján a község földjén, szegény embereké. 

A Tarkaiczai utca végén levő két telektömb is újabb megszállás eredménye. 

Régi megülésű az Olaszi utca jobb oldala is, a bal oldal azonban újabb. A Mocsár utca sikátorból keletkezett, vége még nem régi. [Mint] Belényesújlakon, hajdan [itt is] köztér volt s mint ilyenre építették később az iskolát, községházát és a községi kocsmát. A templom ősidők óta mai helyén áll, s részben még a reformáció előtti időkből való. A temető a többi magyar falvak szokása szerint a község fölött dombon van, s a templommal szemben levő lakott telken keresztül szokták gyalog felvinni a halottat. 

Az ősi családok szerteszét vannak szórva úgy a régi, mint az újabb részeken. Sőt továbbmenve azt látjuk, hogy még a mai nagy nemzetségek sem koncentrálódnak, hanem szintén szét vannak szórva. A nagy tűzvész vagy árvíz után néha szokásos újraosztásnak semmi nyoma,* mert a telkek alakja régi osztás jellegeit mutatja. A családok összekeveredésének oka az volt, hogy még 1600-ban a mainál sokkal több, de tagra nézve kevesebb családja volt „Nagy-Tárkány város”-nak. Ma tisztán földművelő nép lakja, de azért némileg városi külsejű ma is. A telkek réges-régen elaprózódtak s a családok szaporulati feleslege a végeken vagy a kihaló családok telkein helyezkedett el. Egy bokorban csak a Benedek nemzetség egyik része lakik a község déli végén, de telkei elárulják, hogy utólag, kertbe települtek. 

Annál jobban megmaradt azonban a határban való ősi elhelyezkedés emléke a dűlőnevekben. 

A dűlőnevek kétfélék, családnevekből képzettek és tulajdonságot jelentők. A családnevekből képzettek rétnevek. A dűlők egy részén még ma is rajta gazdálkodik a névadó, így pl. a Szabó-réten, Tamás-réten, Birta-réten, habár idők folyamán sok parcella más család kezébe jutott. Mivel ezek a rétek a két erdő közt a Tárkány vize mellett feküsznek, minden valószínűség szerint erdőirtásokból keletkeztek s az irtók első foglalás útján juthattak hozzájuk. Mivel mind a három család már 1600 előtt is itt lakik, az első foglalás a XVII. század előtt történhetett. Hasonlóképpen családnévvel jelöltetnek a többi rétek is, pl. Mátyás-rét, Oláh-rét. Mint az említett három rét esetében, úgy itt is a névadók századok óta itt laknak s bizonyára első foglalás útján, éspedig jobbára irtás által juthattak e földekhez. Ma azonban már nem birtokosai még részben sem, míg ellenben az említett három rétnél éppen azt láttuk. Sőt a Pitás-rét, Gad-rét névadója az 1600. évi össze- írásban szerepel utoljára. A Palasági-rét,* Hajdú-rét névadó családai meg már 1600 előtt eltűntek, mert egyik összeírás sem említi őket. 

Hogy a családok tényleg irtás által jutottak földjeikhez, mutatja a Melicze-irtás neve, melynek névadó családja, a Meliczei 1600-ban Belényesben szerepel utoljára. A Györgyi-kert, Sipos-dűlő nevében is egy 1600 előtt kihalt család neve lappang. Ille szőlője a hagyomány szerint a tárkánykai Ille nevű oláh családé volt, attól vették meg már régen. 

A Palaság, Horgos, Körtvélyes rendkívül apró parcellái tulajdonképpen szőlőföldek. Mivel Tárkány már 1478-ban is szőlőművelő község, a földek szerfölött elaprózódásán nem lehet csodálkozni. 

A község ősi közös szántóföldjei azon dűlők lehetnek, melyeket valamely tulajdonságnévvel jeleznek. Ilyenek a Nádas, Porondok, Csigára, Mocsár. A többi szántóföldek később részint erdőirtásokból, részint legelő- vagy rétátalakításokból keletkeztek. Erdőirtá sokból lettek Sipos-, Bujdosó-, Melicze-irtás, Bikkes- dűlők, továbbá a szőlőhegyek mögötti Rikasnak, Rikácsoknak nevezett dűlő, mely kedvezőtlen fekvése miatt valószínűleg utoljára kerülhetett irtásra. Neve az oláh-szláv rîcaci túrások, ásások szóból keletkezhetett.* 

A legelő rovására a Kovácsiban levő kevés szántóföldet szakíthatták ki. 

Idők folyamán a nép a réteket is lassanként felszántotta, úgyhogy az említett dűlőnevek ma mind szántóföldet jelölnek, melyeken kaszálók, rétek vetésekkel elegyesen vannak. 

Tárkányon a beltelek (kertek) egy része sík róna fekvésű, főleg káposztatermelésre előnyösen használható, helyenként gyümölcstermeléssel mellékhasznot ad. Más része lapályos fekvésű a beltelkek között, majd hegyi fekvéssel a szőlők aljában, itt-ott száraz, sovány, termőképessége csekély, de gyümölcsfának azért nem rossz. Úgy a termőréteg, mint az altalaj barnássárga kötött agyag. 

A szántóföld a Bontafüzesben sík róna fekvésű; mivel közel is van a községhez, könnyen trágyázható, nedvessége üde. Néha a Körös áradása itt-ott veszélyezteti. Úgy a termőréteg, mint az altalaj barnás, kötött, hellyel-közzel lazább homokos agyag. A Csigára mérsékelt emelkedettségű, majd lapályos fekvésű, he- lyenként kavicsos, vizenyősségre hajló, trágyázással könnyen javítható. Termőrétege kemény, kötött barnás agyag, az altalaj barnássárga. A Birta-rét emelkedett, dombos, majd részben szelídebb völgyi fekvésű, itt-ott kavicsos, csekélyebb termékenységű, de javítható talaj. Felső rétege barnássárga kötött agyag, altalaja világosabb barnássárga. A Palasági-rét magas, dombos fekvésű, majd meredek hegyoldalas, a községhez távolabb eső, nehezen szántható, porhanyó trágyával is alig javítható, sovány, hideg talajú; termőrétege és altalaja világossárga kötött agyag. 

A rétek a Rikasban lapályos, forrásos, majd szűk völgyalji fekvésűek. Termőrétegük barna mocsáros agyag, altalajuk barna kötött agyag. Növényzete sás, káka; nehezen kaszálható, talaja silány, a községtől is távol van. 

A szőlő a Bujdosóban többnyire magasabb, hegyi fekvésű, részben délkeleti, majd délnyugati fekvéssel. A filoxéra pusztítása óta elhanyagolt állapotban van, ritka tőkeállományú, gyenge, csekély termésű. Termőrétege részben barna, majd sárgás agyag, altalaja barnássárga kötött agyag. 

A legelők általában rosszak. A káposztáskertben a Fekete-Körös iszapolja, itt-ott éger- és fűzbokros, majd mérsékelt emelkedettségű hegyi tisztás. Termőrétege szürkés színű homokos, majd világossárga, kaviccsal vegyült agyag, altalaja pedig vízáradás hordta homokos, majd sárga kavicsos agyag. A Kovácsi mérsékelten emelkedett, majd magasabb hegyi fekvésű, bokros, termőrétege világossárga köves agyag, itt-ott kővel van borítva is, altalaja is ilyen. 

A tárkányiak szántóföldjeiket 1720-ban három nyomában használták, az 1828-i urbárium azt mondja róluk: „szántóföldjeiket fordulók nélkül elegyesen használják, azoknak egyharmad részét ugarnak hagyják”. Őszi vetésnek kétszerest, tavaszinak tengerit vetettek. Trágyázni keveset szoktak, hanem ha kimerül a föld, inkább kaszálónak hagyják. Ma három részre osztja apró földjeit a tárkányi ember, egyik részbe búzát, másikba tengerit, a harmadikba lóherét vet. A lóherét a búzával veti el, ekkor a föld pihen is, szénát is ad. A tengeri helyett olykor zabot is vet. Jóllehet dűlőutak nincsenek, vetéskényszert nem ismernek, csak tilalmasban tartják aratásig a földet, aztán a tarlót s kaszálás után az ugart, rétet legeltetik. A jószágra természetesen nagyon vigyázni kell, hogy a szomszédos tengerikben kárt ne tegyen. 

Ha Tárkány települési térképét figyelmesen vizsgáljuk, láthatjuk, hogy az ősi szántóföldek dűlőit a családok parcelláinak elkülönítésével bizonyos meghatározott nagyságú földtáblákra lehetne osztani. Ilyen egyenlő földdarabok csakis osztás és nem osztozás útján jönnek létre. Mivel pedig egy-egy dűlőben a családok legnagyobb része előfordul, Tárkányban is évenkénti nyilas földosztást kell feltételeznünk. Valószínű, hogy a kihalt családok rétjei is közössé lettek s ezeket is éppen úgy felosztották maguk közt. Az élő családok az ő ősi jusson szerzett földjeikről szabadon rendelkezhettek s osztozkodtak. 

Nagyon tanulságos volna a régi urbáriumok és a telekkönyv alapján a földfelosztás mikéntjét s a földdarabok elaprózódását végigkísérni, de helyszűke miatt erről ez alkalommal le kell mondanunk. 

A lakosság mindig magyar volt, azonban mint a nevek mutatják, pár oláh is lakott közöttük, de ezek mind beolvadtak, úgyhogy Tárkányban ma nincs egyetlen oláh lakos sem. Vallásuk tisztán református. Rendkívüli szorgalom jellemzi a tárkányiakat. Nagyon öszszetartók s állandó lakosul sem más nemzetiségűt, sem más felekezetűt maguk közé be nem vesznek. 

A tárkányi magyarok a környéken igen erősen terjeszkednek. E terjeszkedésük már több mint százéves. Szívós kitartással vetették rá magukat a szomszédos falvakra s a belényesi határ szántóföldjeinek legnagyobb része a kezükön van már, de övéké Dragánfalva, Mézes, Cigányosd, Tatárfalva, Kisnyégerfalva szántóföldjeinek jó része is. Van földjük a fenesi határban is. Most vettek a papmezővalányi határban 875 hold földet legelőnek, úgyhogy az idegen határban levő, többnyire oláhoktól vásárolt birtokuk megközelíti a kétezer holdat, jóllehet a földbirtoknak roppant ára van e vidéken. Tárkányban egy hold szántóföld pl. kétezernégyszáz koronát ér. Szegény ember Tárkányban nincs, s a bírónak, bár darócos, bocskoros ember, kétszázezer korona értékű vagyona van. 

A határból nem termő 10%, erdő 25%, legelő 16%, rét 3%, kert 1%, szőlő 3%, szántó 38%. 

(Forrás: Györffy István: A Fekete-Körös völgyi magyarság. Budapest: Európa kiadó, 1986. 50-57 p.)

Magyarremete

Magyarremete, mint magyar község, már 1442-ben említették, de temploma az Árpád-kor végéről származik. A település Alszegre, Felszegre és Zugra oszlik. A régi, nagyobb magyar családok közé tartozik a Molnár és Lukács, míg a Szabók később érkeztek. A románoknak is több ősi nemzetségük van, mint a Lukán, Oaje és Zsunye.

A település határában a mezőterület kisebb, és az erdők, legelők, rétek, szántóföld, és szőlők foglalnak teret. Magyarremete korábban kapcsolatban állt más magyar falvakkal, mint Alsósolymos és Felsősolymos, de a magyar lakosság ezen a területen később kivándorolt, és az oláhok telepedtek meg itt. Felsősolymosnak magyar lakói voltak az 1600-as években, de később az oláhok vették át a falut. A magyarok a területről elvándoroltak, és a magyarság térben, de nem főben veszített a környéken.

Felsősolymosban az 1600-as években a magyarok évenként pünkösdkor osztották fel a szántóföldjeiket, és szőlőt is termesztettek.
Temploma a Kárpát-medencében egyedülálló freskókat öriz, melyeken együttesen láthatóak Szent István Szent Imre és Szent László királyaink. A freskók 2022-ben estek át egy teljeskörű megóváson, melynek köszönhetően újra megtekinthetőek eredeti pompájukban. 

(A képek Györffy István 1911-es gyűjtésének állítanak emléket és a Budapesti Néprajzi Múzeum tulajdonába tartoznak)

Idővonal:

  • 1442 Elsőként Scolari András püspök levele említi Remetét magyar községként
  • 1520 Remete vámhelyként szerepel
  • 1552 Magyarremetén 13 telek található
  • 1645 Megszállták a törökök
  • 1691 A településen tűzvész pusztít
  • 1696 Összesen három telek van Magyarremetén
  • 1650 A tasnádi zsinat Újlaki Andrást ordínálja református papnak Remetére
  • 1666 A szatmárnémeti zsinat Belényesi Miklóst szenteli fel református papnak Remetén
  • 1704 Csak magyarok lakják: a Birta, Birtalan, Bitang, Kis, és Magyar családok
  • 1720 A korábbi magyar családok elvándorolnak és román családok váltják fel őket

Remethe 1422; Magyar Remethe 1552; 

Belső Remete 1650; 

Belényes Remete 1702 

Remetét mint magyar községet már 1442-ben említi Scolari András püspök levele, azonban a reformátusok mai temploma azt tanúsítja, hogy a község sokkal régebbi, mert a templom egy részének eredete az Árpád-kor végére tehető. 1520-ban vámhely. Magyarremetének 1552-ben tizenhárom telke van. Sokáig a váradi püspökség jószágos nemesei bírták. A remetei református egyház anyakönyve szerint 1645-ben kezdték megszállani a törökök kitakarodása után s 1691-ben ismét égetés által pusztul el. Ez azonban nem egészen fedi a valóságot, mert Magyarremete folyton szerepel az összeírásokban, éspedig nem úgy, mint elpusztult község. 1696-ban is még három télke van. Nem pusztult tehát el, legfeljebb megfogyatkozott a lakossága. Valószínű, hogy az oláhokat ez idő tájt telepítik be. 

A reformációt a többi magyar községgel együtt vette fel. A tasnádi zsinat 1650-ben Újlaki Andrást, a szatmárnémeti zsinat 1666-ban Belényesi Miklóst, a nyírbátori 1702-ben Tatai Mihályt ordinálja református papnak Remetére.* 

Az anyakönyv felemlíti, hogy az öregek látták még a színes festékkel kifestett félholdat a tornyon, ezért török építménynek nézték. A félhold kifestése azonban itt is csak a hódoltság jele volt, hogy az ellenség fel ne perzselje. 

Magyarremete a többi magyar falutól távol, nem a Fekete-Körös partján, hanem a biharrózsai* és mézgedi patakok összefolyásánál, elég tágas völgyben, síkságon fekszik. A patakok mentén vannak a községi utak is és a Mézgedről Belényesbe menő községi út egyúttal főutcája Magyarremetének. 

A község Alszegre, Felszegre és Zugra oszlik. A Zug a két patak köze, melyen felül a Felszeg, alul az Alszeg van. A főutcán kívül több utca nincs, csak sikátorok vannak, melyek a mezőre visznek s részben ma is kinyitható vagy áthágható mezőkapukkal vannak elrekesztve. 

Hogy Remete mindig ezen a helyen feküdt, ősi temploma is bizonyítja s a község magvát is a templom körül kell keresnünk. Lehet, hogy a XVI. században a Magyarremetével emlegetett Kisremete vagy Váncsa-remete nevek alatt a Felvéget értették. 

Mivel Magyarremetét több veszedelem érte, s olykor a vizek is megzavarták, továbbá az oláhság itt már régebbi települő, mint a többi magyar falukban, s a mézgedi faipartelep közelsége miatt újabb magyar betelepülő is sok van, az ősi település módja már nehezen ismerhető fel. Amint az 1774. évi urbáriumból értesülünk, meghatározott nagyságú telkek itt sem voltak, egyiké nagyobb volt, a másiké kisebb. Magukat taxásoknak tartották s az urbárium telkes jobbágyokat és házzal bíró, szabad menetelű zselléreket különböztet meg. 

Legősibb és egykor népes, sőt ma is legnépesebb magyar családok a Molnár és Lukács; ősi, régen népesebb, ma fogyó családok a Géczi, László; ősi, régen kevés tagú, most növekvő családok a Bálint, Gergely, Tamás. A Molnárok ősi települőhelye a község közepe tája, a Lukácsoké a Molnárokon felül a Felszeg s az Alszeg vége. Ez utóbbi alkalmasint újabb, ezen felül lehetett a Géczi és László nemzetség fészke. A Szabók eredetileg az Alszegen laktak, de csak a múlt században kezdenek erősen szaporodni, s mivel az ősi telkeken nem fértek, fölöslegük az egész magyarlakta részen az üresedő telkekre beszállott. 

A többi magyar népesség mind későbbi betelepülő, s nem a község vagy utcák, sikátorok végére húzódott, hanem a régebbi nemzetségek közé ékelődött be s az ősi elhelyezkedést még jobban megbolygatta. 

Az oláhoknak, akik a Felszegen laknak, három ősi nemzetségük van, a Lukán, Oaje és Zsunye. A Lukánnak 1704-ben nyolc családja volt, a másik kettőnek egy-egy.* A Lukánoké lehetett a Felszeg nagyobb része s itt lakott az Oaje is a keleti végen. A Lezo nemzetség őse 1715-1720 közt vándorol be, családja csak a múlt században indul erősebb szaporodásnak s a régi nemzetségek üresedő helyeibe ékelődik. A még későbben beszivárgó oláhság pedig az utcák, sikátorok végére húzódott, sőt a biharrózsai patak jobb partjára is áttelepültek. 

Hogy a sikátorok később keletkeztek, a telkek alakjából jól látható. A sikátorok nevei: Hajnal, Malom, Szitás. 

Magyarremete lakosságából oláh 1704-ben 39%, 1720-ban 30%, 1770-ben 26%, 1828-ban 25%, 1910-ben 33%, tehát eleinte magyarosodott, de újabban oláhosodik. A magyarok református (848), római katolikus (26%) és izraelita (11%); az oláhok görögkeleti (436) és görög katolikus (13) vallásúak. Magyarul tud 86%. Az 1774. évi urbárium azt mondja róluk, hogy „Szántóföld vagyon, de trágyázás nélkül igen keveset terem. Néha az árvíz rontja. Aki jobb gazdának tartatik, vagyon két fordulóban hat darab hold szántóföldje, melyek nagyobbikában egy pozsonyi mérőt, a többibe pedig mivel rövidebbek és keskenyebbek, mindazonáltal elvethet hat pozsonyi mérőt. 

Magyarremete határából ma nem termő 7%, erdő 22%, legelő 17%, rét 4%, szőlő 1%, szántóföld 49%. Magyarremete hajdan nem volt így elszigetelve a magyarságtól, mert két magyar község kötötte össze Belényessonkolyossal és Belényesújlakkal, ez a két község Alsó- és Felsősolymos volt. Solumus néven szerepel a Váradi Regestrumban. Már 1422-ben is mint magyar községek említtetnek. 

Felsősolymos a mai Gyepűsolymos, ezelőtt Solymospetrász; a biharrózsai hegyoldalban fekszik és Petrászhoz csak közigazgatásilag van köze, egyébként elég távol van tőle. 1600-ban egy kivételével minden családja magyar: Csontorogh egy, Darabant egy, Dizuj egy, Egyed egy, Fazokas egy, Görbe egy, Kis egy, Mészáros egy, Nagy öt, Oláh kettő, Sánta kettő, Simon egy, Vajda egy. Valószínűleg ezek Remete és Belényes pusztulásakor elfutottak. Némelyik nevével még találkozunk később a többi magyar községekben. Vissza többé nem jöttek, mert Petrászsolymoson 1715-ben egészen más nevekkel találkozunk: Mihály egy, Kapa egy, Erdélyi egy, akiket 1720-ban ismét más vált fel: a Baja egy, Bajusz egy, Dányi egy, Dragány egy, Felyesztye egy, Karácsony egy, Ladár egy, Onya egy, Pap egy, Sándor egy családokkal, melyek nagy részének magyar vezetékneve van, a keresztnevek azonban már oláhok. 1770-re ezek is eltűnnek, s csak a Baja, Ladár és Sándor marad meg. Ekkor már az új jövevények mind oláhok. 

Alsósolymos (Pokola, újabban helytelenül Biharpoklos) az előbbi község és Belényessonkolyos közötti síkságon fekszik a belényes-nagyváradi országút s a biharrózsai patak két oldalán. 1704-ben még magyarok lakják: Birta három, Birtalan egy, Bitang egy, Kis kettő, Magyar egy családok. 1715-ben még megvan a Magyar és Birta család, s ezeken kívül két újabb, az Ábrahám és Oláh. 1720-ra már valamennyi eltűnik, és egészen más, tisztán oláh nevű nép üli meg a falut. Láthatjuk tehát, hogy a két Solymos egykori magyarsága nem eloláhosodott, hanem kivándorolt, s a magyarság nem főben, hanem csak térben veszített ezen a ponton. 

Felsősolymosról az 1600. évi összeírás megemlíti, hogy akkori magyar lakói szántóföldjeiket évenként pünkösdkor maguk között fel szokták osztani. Ekkor még szőlőt is műveltek. 1639-ben a váradi zsinat Szőllősi Miklóst rendeli Solymosra református papnak. 

(Forrás: Györffy István: A Fekete-Körös völgyi magyarság. Budapest: Európa kiadó, 1986. 78-82 p.)

VÁRASFENES

Fenes (Finiş) Belényestől (Beius) mindössze 3 km-re fekvő Béli-hegység lábánál fekszik. A falun átfolyó patak a falu nevét viseli: Fenesi-patak. Neve előszőr az 1291-94 közötti püspöki tizedjegyzékben jelenik meg Fenes formában. A Fenes helységnév a magyar fen-fenőkő, kaszakő-főnév -s képzős származéka. Olyan patakmederre utal, ahol fenőkőnek való kövek szedhetők. A Váras-előtag a falu melletti egykori püspöki vár romjaival kapcsolatos. A falu története szorosan összefügg a fenesi vár, vagy Bélavár történetével. Az uradalomban betöltött fontosságát érzékelteti Benedek püspök számadása, aki 1291-94 között egy évben 504 köböl búzát szállíttatott a várba, valamint ötven sót. A hagyomány úgy tartja, hogy IV Béla herceg építette, a valóságban Vince váradi püspök építtette, a püspökség itteni birtokainak védelmére 1244 körül.Védte a környék bányáit, az itt áthaladó utakat.
A falu református templomát ,melyet 1806-1808 között építettek, de csak 1934- ben fejezték be, Grézer István terve alapján 1834-ben földrengés rongálta meg,1863-ig zsindely fedte, ekkor befedték cseréppel.1876-ban felújították kivül-belül.Egyhajós, kontyolt nyeregtetős templom, nyugati homlokzata előtti toronnyal. Orgonáját 1894-ben építették.Szószéke az északi falon van elhelyezkedve, a papi székkel együtt, mely 1830-ban készült.

A faluban jelentős volt a hagyományos fafelolgozás. Várasfenesnek a 19.század első felében papírgyára is volt,ahol négyféle papírt is előállítottak. Az elsővilágháború előtt épített keskenyvágányú kisvasúton, 20 km-en keresztül a kanyargó Fenesi-patak mentén szállították le a rönköket fa- és fűrésztelepre, de a környék lakóinak is segítséget nyújtott a közlekedésben. Sajnos, azóta ezt a kisvasutat felszámolták,a síneket felszedték.

(A képek Györffy István 1911-es gyűjtésének állítanak emléket és a Budapesti Néprajzi Múzeum tulajdonába tartoznak)

Idővonal:

  • 1332-1337 A pápai tizedlajstromban már említik Fenes községet, és a várat is „Fenes” néven jegyzik fel
  • 1422 Scolari püspök levele említi a községet, mint magyar település
  • 1552-1553 Fenes két részre oszlik, Alsófenesre és Felsőfenesre
  • 1600 Fenesen már megtalálható a református egyház
  • 1613 Omer bég panaszkodik, hogy Fenes és más magyar községek nem fizetik az adót a töröknek
  • 1700 előtt Fenes területét a Vura és Halász családok birtokolják a Nagy-patak bal partján
  • 1715-1720 Az Egyed család is megjelenik Fenesen
  • 1720-1770 A Berhenczek települnek be Fenesre
  • 1770 A Mány és Kovács családok, valamint más oláh családok telepednek be Fenesre
  • 1806-1808 megépül a ma is látható református templom

Fenes 1291; ; AlsóFenesFelsewFenes 1552; Magyar-Fenes, FelsewFenes 1554 

Neve a fenyővel van vonatkozásban,* a község határához ugyanis még most is rengeteg erdő tartozik. Eleinte Fenesről nevezték a várát is. Említi 1332-1337-ben a pápai tizedlajstrom is, valamint Scolari püspök levele is 1422-ben, mely szerint magyar község. 

A két Fenesnek Füzeggyel 1552-ben negyvenkét, 1553-ban harminckét telke volt. Az anyakönyv adatai szerint 1600-ban már református egyház. 1613-ban panaszkodik Omer bég, hogy Fenes a többi magyar községgel együtt nem fizeti az adót a töröknek. 

Várasfenes a legtípusosabb patak menti község. Egyetlen, de igen széles utcája egyúttal a fenesi Nagy-patak ártere, mely nagyrészt olyan erdős-ligetes ma is, hogy egyik oldalról a másik nem látható. Újabban a fenesi faipartelep vasútja megy végig a főutcán a patak mellett, s a szükség arra kényszeríti a lakosokat, hogy lassanként az árterületet is megszállják, így a liget helyén egyre több házat találunk. 

Várasfenes nem esik közlekedő útba, sőt szomszédaival is csak kerülő úton érintkezhetik. A felette szűk völgy települőhelynek sem volt sohasem alkalmas. Nem is a maguk jószántából jöttek ide az első települők, hanem a Nagy-patak völgyének egyik magaslatán emelkedő Bélavár miatt, melynek valamikor a fenesi magyarok szolgái lehettek. A várat a közhit szerint valamelyik váradi püspök építette Belényes védelmére, azonban valószínű, hogy a vár jóval régibb magánál Belényesnél is. A vár távol esik Belényestől, s ha ennek a városnak a megoltalmazását akarták, akkor sokkal közelebb is találtak volna várépítésre alkalmas magaslatot. 

A vár a Nagy-patak völgye, illetőleg a gyepűrendszer megvédésére épült, mert a Fekete-Körös szurdokán kívül ez az egyetlen út, melyen a Felsővölgyből a Hencztető és Templomtető meghágásával Bélörvényes át az Alföldre lehet jutni, mégpedig hamarabb, mint a Fekete-Körös völgyén. 

A házak a völgyfenék szintjében épültek, de a telkek az utcától kifelé gyorsan emelkednek, s végeik már a hegytetőn vannak. A tornyok gombja a hegytetők szintjén alul van, de a hirtelen emelkedést a telkek rövidségéből is láthatjuk. 

Ahol itt-ott a Nagy-patakba futó erek vagy vízmosások valami szekérrel is járható lejtőt teremtenek, ott sikátorok vezetnek ki a faluból a szántóföldekre. Ezek a víz vájta bevágások azonban olyan keskenyek, hogy a sikátorok sohasem épülhetnek be s nem nyernek mellékutca jelleget. Láthatjuk tehát, hogy Fenes összes közlekedése a vizek lefolyásai mentén bonyolódik le, ami a többi magyar községtől megkülönbözteti. E település szempontjából alkalmatlan térszínviszonyokkal az első települők a völgyi út és a vár miatt voltak kénytelenek megalkudni. 

Fenes hajdan két községből állott, Alsó- és Felsőfenesből. Alsófenes magyar volt, Felsőfenesen kevés oláh is lakott. Alsófenes ősi kötemploma hajdan a község alsó végén, a mai református temetőben állott, ma a község közepe táján van. Valószínűleg akkor építették ide a református templomot, mikor a két község egyesült, mert a két község határa e tájon lehetett. 

Fenes, mint láttuk, igen régi község. Évszázadokon át jóformán semmit sem szenvedett, ezért ősi települését egészen a legújabb időkig semmi sem bolygatta meg. Most a faipartelep sok új családot hozott a községbe, de ezek még nem tették felismerhetetlenné a sok évszázados település képét. 

Úgy látszik, hogy az ősi családok belsőségeinek határai a sikátorok voltak, melyeket eredetileg az ottani családról neveztek el. A Nagy-patak partján alulról felfelé haladva a következő települést találjuk: 

A bal parton legelső nemzetség az Egyed, mellyel 1600-ban Felsősolymoson is találkozunk. Ennek belsősége az 1870. évi telekkönyvi térképen feltüntetett, de ma már beépített Berhencz sikátorig tartott, ahol a Berhenczek földje kezdődött, mely viszont a Vura sikátorig tartott. Innen kezdve fel majdnem az oláhság kezdeténél lévő sikátorig két igen ősi és népes család birtokában vannak a telkek, ezek a Vura és a Halász nemzetségek. A felettük levő szántóföldeket is róluk nevezik Vurahalászpataknak. A két nemzetséget egy sikátor választja el. 

Mivel az Egyedek 1715-1720 között tűnnek fel Fenesen,* a Berhenczek pedig 1720-1770 között, nem ezekben kell keresnünk a hely legelső telepeseit. Fenesnek már 1600-1704 közt is a legnépesebb nemzetisége a Vura, s az Egyedek és Berhenczek földjén még mindig sok telket bírnak, ezért azt hisszük, hogy az említett két nemzetség ezek földjére szállott be, s a Nagy-patak bal partja 1700 előtt egészen a Halászoké és Vuráké volt. 

A Halász nemzetségen felül van a Boros nemzetség zöme. Szintén igen régi család, melynek gyökere azonban nem itt, hanem az Alsóvölgyön, Gyantán van, de ez az ága már századok óta itt lakik. 

Nézzük a jobb oldal települését! Alulról felfelé csaknem a református templomig két nemzetség lakik, a Miklós és az Imre. Mindkettő Fenes legősibb családjai közé tartozik. A Miklóst 1600-ban Belényesben is ott találjuk. Az Imre család valamikor népesebb volt, de e században már fogyásnak indult. E két család apró telkei ma úgy össze vannak keveredve, hogy a két ősi telket nem lehet széjjelválasztani. Ezeken felül, a templom mellett találjuk a Kovács nemzetséget, mely 1720-1770 közt jön Fenesre Tárkányból vagy Belényesből, mely helységekben több taggal szerepel már 1600-ban is. A református templomon felül a Fenesi nemzetség telkeivel találkozunk. A nemzetség, neve után ítélve, kétségtelenül helybeli eredetű, de más községben ment, hol e faluról nevezték el, s azután 1720-1770 között visszatelepedett. Mivel úgy a Kovács, mint a Fenesi család újabb jövevény s nagy számmal ékelődnek közibük a Miklósok, valószínű, hogy azok szállottak a Miklósok ősi helyére, nem pedig fordítva. 

A Fenesieken felül a Paul és Mikló ősi nemzetséget találjuk, a Mikló család 1600-ban Tárkányban is él. A Paul család régidők óta elég népes, de nem szaporodik. A Miklók 1770-ig szaporodtak, 1828-ig fogytak, most újra szaporodnak. E két nemzetség ősi földjét sem lehet egymástól pontosan elkülöníteni. 

Az oláh templomon és a másik oldali Boros nemzetségen felül van az oláhok szere. A Borosokon felül egész addig, míg a Nagy utca szét nem ágazik, van a Palkucz nemzetség, mely már 1704-ben is itt lakik. 1770-ig csak három családot számlál, de aztán gyorsan szaporodik s a régi telkeken el nem férő szaporulat a község felső végén levő dombokon helyezkedik el. 

A Nagy-patak jobb oldalán az oláh templomtól felfelé a Gazsi sikátorig és Kis utcáig mindenütt a Mány nemzetség lakik, mely egyszerre tizenhat taggal telepedik be 1770-ben Fenesre. 

E két nemzetség között helyezkedik el az 1770-1828 között beszármazott Iszpász család s a többi apróbb és újabb jövevény oláh családok. Fenesen az oláhság egy része régebbi jövevény, 1704-ben a lakosság 22,5%-ára rúgnak, azonban ekkor még mint zsellérek vannak összeírva. Egy részük később elszéledt, a többit meg szegénységük miatt 1715-1720-ban nem írták össze. Számuk 1770-ben újra felszökik 34%-ra. Ekkor telepítik be ugyanis egyszerre a Mány nemzetséget tizenhat, a Filipeket három, a Mihokásokat hat családdal s még több egytagú oláh családot a régi oláhok közül megmaradt Palkuczok mellé. 1828-ban az oláhok ismét 19%-ra olvadnak le. Ma számuk 30%; nagy emelkedésüket a vidéki oláhságnak a faipartelepre való tódulása okozza. A múlt század elején voltak itt hamuzsírégető tótok is, akik nagyrészt beolvadtak az oláhságba. Ma a lakosság 82%-a tud magyarul. Vallásuk szerint 65% református, 2% római katolikus, 1% izraelita, 28% görög katolikus, 3% görögkeleti, 1% egyéb vallású. 

A község két házsora közt a ligetek közé húzódik be újabban a lakosság szaporulata. A legelső lakott helyek itt a vízimalmok, ezek voltak a magjai egy-egy ilyen kis telepnek. A telkek nagy része irtásszerű, különálló, sö vénnyel kör alakúlag bekerített. A liget irtásán épült most a községháza is. 

Fenes belső telkei nagyrészt az oldalakra nyúlnak fel, földjük száraz fekvésű, nehezen munkálható, a felső talaj barnássárga kötött agyag, az altalaj is ilyen, de világosabb. A beltelkek másik típusa részint lapályos, részint mérsékelt emelkedésű, gyümölcstermelésre alkalmas talajú. A felső talaj barna színű, lazább, porondos, itt-ott kavicsos. Várasfenes község külsősége eredetileg erdőség volt, csak lenn a Körösön alul és felül volt nagyobb rétje, melyet fekvése után Alsó- és Felsőrétnek neveztek. A többi dűlők: Nyáras, Nagyerdő-dűlő, Túrás stb. erdőirtásokból keletkeztek. A kultúra a völgyeken alulról felfelé haladt, s a lakosok irtás útján első foglalással vették birtokukba a földeket, melyeket eleinte valószínűleg, mint az oláhok, körül is kerítéttek. A régi térképeken látható, szigetszerű szántóföldek és rétek külső határvonala kör alakú, vagy legalábbis görbe vonalú, csak a későbbi osztásvonalak egyenesek. 

A völgyeket s a patakokat a tulajdonos családról nevezték el, pl.: Vura-patak, Halász-patak, Nánó-patak,* Mikló-patak, Kovácsék patakjik, úgyszintén az általuk végzett irtásokat is, pl.: Vuráék irtásik, Halászék irtásik, valamint az általuk művelés alá fogott földet is: Nánóék kertjik, Antók-kert, Csányáék kertjik, Tamásék kertjik, Miklóék kertjik, Peti-kert, továbbá Boros szőlőoldala, Borosék rétjik, Tamásék lapisik, Puskásék* dombjik, Bódi* domb stb. 

A határ térszíni viszonyai a földművelésnek nemigen kedveznek. Ahol lapályos vagy sík fekvésű, ott vizenyős a talaj, ahol oldalas fekvésű, ott meg száraz, nehezen munkálható, a hegyek közt levő talajok amellett hidegek is. Lazább szerkezetű felső talaj csak a Körös menti lapályon van, egyebütt barnás, barnássárga kötött agyag; az altalaj is ilyen, de sok helyen kavicsos. A Körös menti rétek vizenyősek, a völgyi rétek kavicsosak, sőt legtöbb helyen úgy az alsó, mint a felső talaj kőtörmelékes. A szőlők magas hegyi fekvésűek, nyugati, délkeleti, déli fekvésűek, s a többnyire rossz gondozás miatt savanyú bort teremnek. A szőlők fel- és altalaja kötöttebb vagy lazább, itt-ott kötörmelékes agyag. A legelő magas hegyi fekvésű, bokor nélküli, vagy vadvizes, kákás, nyír- és égerfákkal; homokos, köves, silány növényzetű. Úgy a fel-, mint az altalaj világossárga kötött, kötörmelékes agyag. 

A határból nem termő terület 4,80%, erdő 71%, legelő 10%, rét 3,15%, kert 0,14%, szőlő 0,22%, szántó 11%.

(Forrás: Györffy István: A Fekete-Körös völgyi magyarság. Budapest: Európa kiadó, 1986. 61-67 p.)

Mistrók

Szervusz, Mistrók vagyok! Ha segítségre van szükséged, írj nekem.